A 18. Arcus Temporum – fordítsuk úgy: „időívek” elnevezésű fesztivál jelszava idén a megújulás volt. A három napos nagyon sűrű program a lehető legjobb neveket ígérte: Nádas Péter, Perényi Miklós, Berecz Mihály, Csalog Gábor, a Kokas-Kelemen házaspár, Klenyán Csaba, Fenyő Gábor, a Classicus kvartett, Kaczander Orsolya, az Anima Musicae. És persze a Concerto Budapest Keller Andrással, aki a fesztivál spiritus rectora, karmestere, a legtöbb szerepet vállaló hegedűszólistája volt a Concerto Budapesttel. A szervezés, a körülmények megteremtése idén is példaadó, sőt ihlető erejű volt, köszönhetően Dejcsics Konrádnak, Sarkadi Mónikának, és a kivételesen lelkes, segítőkész stábnak.

Nádas Péterrel beszélgetés zajlott és kiváló színészek előadták a Saját Halál felolvasószínházi változatát, valamint fotókiállítása is nyílt Nádas Péternek.

A fesztivál zenei részét merész módon mindössze két szerző képviselte: J.S. Bach és Lera Auerbach. Csak az ő műveik szerepeltek a három nap koncertjein, de a zenei változatosságot illetően semmi hiányérzet nem maradhatott a hallgatóban. Bachot talán nem kell bemutatnom, de Lera Auerbachot – a szakmai körökön kívül - itthon kevéssé ismerték.

Nagyon fiatalon emigrált a Szovjetunióból, ő volt az egyik utolsó disszidens, tehát még ma is csak a középnemzedék tagja. Amerikába ment, és onnan csinált világkarriert. Nemcsak zeneszerző, remek zongorista és karmester is. Mindkét előadói minőségében bemutatkozott a fesztiválon,  dinamikus, pontos előadó.

A zenéje erősen eklektikus, vagy mondhatjuk úgy: posztmodern, mindenesetre többnyire tonális. Divatos kifejezéssel intertextuális, tehát telis-tele van idézetekkel, hommage-okkal, sokszor valamilyen nagy klasszikusra, pl. a Négy Évszakra, vagy Pergolesi Stabat Materére  épül az egész darabja. Érzékeny művész, nemcsak lírai, hanem társadalmi problémákra is reflektál, történelmi emlékek, sőt traumák is helyet kapnak a műveiben. Minden műfajban alkot, verseket ír, képeket fest. Nagy hangszínfantáziával ír zenét, kedveli az éteri magasságokat és színeket. Ahol csak lehet helyet kap a vibrafon, vagy marimba, és hosszú homogén hangzású szakaszok váltakoznak hirtelen zajos effektekkel. Nagy ívekben gondolkodik, széles, hosszú felületekben.

De szóló műveket is komponál, és megvallom, nekem ezek tetszettek a legjobban. Szóló csellóra írt darabját Fenyő László játszotta elképesztő intenzitással, és elmélyültséggel, Prayer című szólóklarinétra komponált imáját pedig Klenyán Csaba, olyan hangminőséggel, és dinamikai gazdagsággal, amit elképzelni sem lehet. Mindkettő felejthetetlen előadás volt, a hangszeres tudás meghaladhatatlan fokán. Auerbach művei tehetségesek, profik, de majdnem mindig hosszabbak a kelleténél, azaz annál amennyi anyag, ötlet felmerül bennük. És nem kevéssel. Olykor a felével, sőt gyakran a negyedével is ugyanazt mondaná, adná, mint így. A taps akkor nemcsak a felszabadulás érzésének szólna a közönség részéről, hanem magának a műnek is őszintébben örülhetne a hallgató. A mégoly tehetséges alkotóművészeknek is legszebb erénye az önmérséklet.

Keller András és a Concerto Budapest professzionális jelenléte, teljesítménye nem meglepő. De amilyen adekvát módon szólaltatták meg egy rövid átállásnyi időkülönbséggel Bachot és a kortárs műveket, az kalaplengetést érdemel. Nem tudom mennyi idejük lehetett próbálni, vélem nem túl sok. De biztonságot adtak a fesztivál zenei eseményeinek, és Lera Auerbach olykor meglehetősen bonyolult zenei szöveteit is odaadón, tisztán, érthetően és pontosan szólaltatták meg.

A legnagyobb élményeket – legalábbis számomra a szólóesemények adták.

Csalog Gábor kétszer is fellépett, elsőre az e-moll partitát játszotta el, másodjára a Musikalisches Opfer előadásában vett részt.

Volt olyan (nem zenész) ismerősöm - aki kifejezettem unalmasnak találta ezt a játékot. Nagyon nem értek vele egyet, és sajnálom, hogy valószínűleg erősen befolyásolta már az érzékelését a sok szándékoltan egyénieskedő, következésképp magamutogató előadás.  Csalog játéka nem látványpékség volt, hanem tartalomszolgáltatás. Épp az ilyen koncepció, és annak ennyire ihletett megvalósítása segíthet a nyitott szívűeknek az igaz út megtalálásában – hogy stílszerű legyek. Csalog – nyugodtan, sőt meditatívan, meglepő kiérleltséggel játszotta a Bach műveket. A 6 szólamú ricercart szólóban adta elő, és rendkívüli polifón hallásáról tett tanúbizonyságot. Nemcsak minden belépés, de minden szólamvezetés is hallható volt, mégis egységben, folyamatban, akkordérzékenyen, tehát ahogy az ideális. Vállaltan finom dinamikákban és hangszínekben gondolkodik, és ami az ortodoxok szerint szigorúan tilos, pedált alkalmaz ennek érdekében. Kihasználja a zongorát, nem tagadni akarja, és nem olyan „csembalószerűen” használja, ahogy ezt sokan teszik, hivatkozván arra, hogy ezek valójában csembaló zenék. És persze nem is a száz év előtti ideált követi, pl. Busonisan megvastagított basszusokkal. Őszinte, igazi Bach olvasat Csalog Gábor játéka, tehát érvényes, hihető, nagyon is élvezhető. 

Eljött Perényi Miklós is, és nemes egyszerűséggel eljátszotta az Esz-dúr szólószvitet. De még milyen nemes egyszerűséggel! Perényi – Bach – és a Cselló: Szentháromság – elnézést a hasonlatért. Perényi egylényegű a csellóval, és Bach mindkettővel. Egy szentmise után is blaszfémia feltenni olyan kérdést, hogy milyen volt, Perényi Bach játékával kapcsolatban sem lehetséges ilyen kérdés. Kinyilatkoztatás az, időtlen érvénnyel. A tökéletesség, tehát a mindent átfogó teljesség hangzó megnyilvánulása.

Berecz Mihály Goldbergjére régóta kíváncsi voltam, eljátszotta már a Zeneakadémián, és nemrég az Altalena fesztiválon is. Annyi mindent tanul, játszik az a fiatal művész, hogy féltettem, sok lesz, a minőség rovására mehet a mennyiség. De úgy tűnik tévedtem. A gyakorlatilag határtalan kapacitású 25 éves fiatalember számára ez sem volt túl nagy falat, sőt. Olyat hozott, tárt a közönség elé a Goldberg-variációkkal, ami – újat, meglepőt, és ami a legfontosabb: meggyőzőt mond a darabról. Micsoda teljesítmény ez, a földi halandónak már attól is tátva marad a szája, ha valaki meg tudja tanulni ezt a művet.

Berecz Mihály ráébresztett, hogy mennyire modern, bátor, határokat feszegető, sőt átlépő volt ez a darab a maga idejében. Úgy hathatott, mint Bartók Allegro Barbarója, vagy Szabadban ciklusa, az Éjszaka Zenéjével és a Hajszával, vagy akár manapság egy Ligeti etűd. Modern zene volt, nehéz és harapós, életteli és belemenős, csak semmi szent áhitat. Az emelkedettség a minőségben rejlik, nem a jólfésültségben. Nincs is annál unalmasabb és feleslegesebb a művészetben. Micsoda oktondi legenda, hogy altatózenének írta Bach... És másnap az V. Brandenburgi koncertben – ezúttal a csembaló mellől – a nagy szólókadenciában ugyanez az élmény. Bravó Berecz Mihály!

Nincs sok oka az embernek manapság arra, hogy vágyjon meglátni mi lesz fél évszázad múlva a Földön. De Berecz Mihály akkor lesz annyi idős, mint most Perényi. És azt azért meghallgatnám, hogyan játssza majd akkor a Goldberg-varációkat, ha már most így. 

Pannonhalma nemcsak fizikailag emelkedik a lapály fölé, nemcsak spirituális hegycsúcs, hanem a hazai kulturális életben is azzá vált, a 18 évével immár nagykorúvá lett Arcus Temporummal. 

Új Zenei Újság 2022. szeptember 1.

Mácsai János
zenetörténész